A múlt álmai - 3. rész

Harmadik rész

10 nap. Ennyi telt el azóta, amióta Ben kilépett Kimberly ajtaján. Ezalatt az idő alatt tudatosult a lányban, hogy mennyire fásult. Kezdett visszaesni a magányába. Abba a magányba, amit eddig tanulással el tudott fedni. De már ez sem segített. Újra elindult a lejtőn, amin annak idején Ben és a legjobb barátai állították meg. Ők voltak azok, akik ki tudták őt zökkenteni, akik miatt azt érezte, hogy érdemes felkelni, érdemes küzdeni, akik elfeledtették vele – hacsak rövid időre is – a gondjait. Akkor úgy döntött, nem fog a történtekre gondolni. Nem tudott szembenézni velük, igyekezett lekötni magát. Álarcot öltött és falat emelt maga köré.  De most…
Most engedte, hogy az emlékek a hatalmukba kerítsék. Tudta, hogy nem lenne szabad belefolynia, hogy ezzel ártani fog magának, de nem volt ereje elhessegetni a képet. A képet, ami 3 évvel ezelőtt az elméjébe vésődött. Szülei halálának a képét. Felsejlettek benne a „Mi lett volna, ha…” gondolatok. Mi lett volna, ha nem indulnak aznap el arra a kirándulásra? Ha nem kérte volna annyira szüleit? Mi lett volna, ha nem gyullad ki hirtelen az autó? Mi lett volna, ha nem kellett volna választania, hogy édesanyját vagy édasapját húzza ki. Még mindig érezte a füst szagát. Még hallotta édesanyja kérlelését, hogy ne vele foglalkozzon, mentse a mellette ülő férfit. Ott guggolt vérző fejjel, az arcába tapadt hajjal a kocsi ablakánál, és küzdött. Küzdött, hogy szüleit meg tudja menteni. Mélyen belül tudta, hogy lehetetlen, de nem akarta elfogadni. Remegő kezekkel szorította telefonját, miközben a túloldalról szóló kedves hangot hallgatta. Az utasításokat, hogy menjen minél messzebbre a kocsitól. Várja, meg míg megérkezik a segítség. Ne veszélyeztesse a saját életét. Ez a tipikus sablon szöveg cseppet sem érdekelte. Hogy várhatják el tőle, hogy csendben ülve végignézze szülei kínhalálát? Egy percre sem gondolkozott el azon, hogy így tegyen. Felrémlett benne, hogy mit is kell ilyenkor tenni, hogyan is kellene kiemelni őket. Áldotta magát, hogy bent volt ezen az órán annak ellenére, hogy nem volt kötelező. Az ismereteinek eleget téve húzta ki édesapját a roncsból. Anyukája viszont be volt szorulva. Ismét egy döntés előtt állt. Vagy megkezdi apukája újraélesztését- akit, mire kihúzott, már nem lélegzett- vagy addig próbálkozik, amíg nem sikerül édesanyját kiszabadítania. Bízott abban, hogy a segítség hamar érkezik, így megkezdte a szívmasszázst. Nem érezte, nem is érdekelte a kezében lüktető fájdalom. Óráknak tűnő percek alatt, az éjszakai szürkületben végül felhangzottak a szirénák, és már láthatóak voltak a kék fények is. De édesapja még mindig nem mutatott életjeleket és mire a mentősök átvették, addigra az autót már kezdték ellepni a lángok. Fájdalmasan sikoltott fel, miközben rohanni próbált a roncs felé. Egy másik dimenzióba kerülve roskadt össze. Zokogását magán kívül hallotta, a többi ember hangja, a tűz ropogása visszhangzott a fejében. Szédült, szájában a sós vér ízét érezte. Arra már nem emlékezett, hogyan került el onnan, mi volt utána. Ez a tragédia vezette a mentőzés felé. Emiatt érezte azt, hogy szembe akar nézni a halállal, és meg akarja nyerni a csatákat. Ekkor még távolról sem ismerte Bent. Hideg zuhanyként érte a kórházból való hazatérése után bátyja reakciója, aki őt hibáztatta, meg sem próbálta megérteni. A férfi a drogokba, és az alkoholba menekült. Mindennapossá vált, hogy kimaradt éjszakára, aztán reggel még mindig részegen botorkált be a bejárati ajtón. Kimberly ezt nem tudta végignézni. Nem akarta elveszíteni őt is. Mindent megtett, hogy segítsen rajta. Klinikára vitte, ahol nap, mint nap meglátogatta. Éreztetni akarta vele, hogy bár csak ketten maradtak, ők még egy család. Aztán egyik nap azzal fogadták az intézményben, hogy bátyja megszökött. Azóta nem látta a férfit. Magára hagyta ő is. 18 évesen, még szinte gyerekként kellett ezzel a lelki teherrel megbirkóznia. Az egyetlen családtagja a nagymamája volt, aki jobbnak látta, ha pártfogása alá veszi a lányt és hozzáköltözik. Az idős hölgy örömmel fogadta unokája legjobb barátait, de tudta, teljesen csak a szerelem hozhatja helyre. Mikor megismerte Bent elégedetten nyugtázta, hogy a lány jó kezekben van. Aztán egy éve bekövetkezett Kimberly legnagyobb félelme. Nagymamája is örökre magára hagyta. Nem szenvedett, szépen csöndben elaludt. Ekkor úgy döntött, csak úgy tud túllépni, ha elköltözik. Így került ebbe a nem túl nagy, de annál otthonosabb lakásba. Mennyire tetszene a szüleinek. Biztosan büszkék lennének rá. Ezekkel az emlékekkel ült nappalija közepén, kisírt szemekkel. Mintha csak az időjárás is vele sírna, az eső megállíthatatlanul verte az ablakot. Gondolataiból egy ismerős dallam zökkentette ki. Egy darabig csak nézte az asztalon heverő telefonja fényét, majd szép lassan odasétált, hogy felvegye.
- Hallo?- szólt bele erőtlenül. A kijelzőre rá sem nézett. Kinek hiányozna? Ben már nem keresi. Utoljára akkor beszéltek, amikor elhozta a férfi lakásáról néhány cuccát.   
-  Szia, kicsi Kim!- hallotta legjobb barátja kedves, mosolygós hangját.
- Tom!- mosolyodott el szomorúan. Örült annak, hogy a férfi felhívta, de ezzel megint eszébe juttatta, hogy nincs itt a közelében. Nem bújhat hozzá. 
-  Mi jót csinálsz?- hangja izgatottnak tűnt.
-  Semmit Tom. Semmit. – suttogta a lány. Nem akarta, hogy barátja meghallja rajta, hogy gond van, de nem tudta ismét magára ölteni az álarcot. Pedig biztos valami fontos dolog történt a férfivel, ezért ilyen izgatott. Meg kell próbálnia nem elrontani a kedvét. Talán menni fog. - És ti? Merre jártok? Milyen a csodás Los Angeles?- hangjából nem lehetett kivenni a gúnyt, pedig annak szánta. Néha gyűlölte, hogy létezik az a város. Hogy létezik bármilyen város Hamburgon kívül.
-  Nagyon jó kérdéseid vannak. Sajnos pont most romlott el Bill nyomkövetője, szóval fogalmam sincs merre jár. Ne tudd meg, mióta keresem a jelet. Sikertelenül.- sóhajtott színpadiasan.- Én viszont egy lépcsőház előtt állok.
-   Milyen lépcsőház előtt? Nyomozol valaki után? Tom, tudod, hogy nem illik!
-   Ó, igen, tudom. - hangja bűnbánóan csengett. - Viszont úgy látom az illető otthon van. És segíthetnél.
-  Miben? Fedezzelek? Sajnos nem fog menni. Körülbelül 27 ezer kilométerre vagyok tőled. Sajnálom.
-  A francba. Ez eszembe sem jutott. Igazából én egy négyjegyű számra lennék kíváncsi.
- Mi az? Külön matektanárhoz jársz? Hát megjött az eszed?- csillant fel Kimberly szeme.
- Hát ez a feltételezés…- nevetett a férfi- még viccnek is rossz.
- Kár… Pedig már kezdtem megörülni.
- Kim. Egy sárgás lépcsőház előtt állok. Amivel szemben van egy kis pékség- ahol mellesleg isteni a kakaóscsiga - és ahol a földszinten lakó néni még mindig gyilkosként tekint rám. - Kimberlynek ismerős volt a leírás. Ő épp egy ilyen lépcsőházban lakott.
- És miért is néz ki téged? Tudtam Tom, hogy nyomozol. Menj el onnan, a néni tuti személyleírást tudna rólad adni. Minden néni profi ebben.- a hatás kedvéért suttogva beszélt.
- Hát tudod… Azt hiszem, azért néz ki engem, mert egyszer az ablaka alatt fetrengtem a röhögéstől miközben neki ment a sorozata. - Kimberly felkacagott. Emlékezett a jelenetre. Minél többször szólt a néni, Tom annál jobban és hangosabban nevetett.  Végül egy vödör vizet öntött az ablaka alatt hangoskodó fejére. - Szóval Kim, tudnál mondani egy négyjegyű számot, ami nem a pin-kódod, hanem inkább a lépcsőház kódja?
- Elfelejtetted?
- Ne csodálkozz ennyire!- jól lehetett hallani a durcás hangnemet.- Tudod, hogy a számok nem a barátaim.
- Tudom… Ezért örültem meg, hogy matektanárhoz jársz.- mondta csalódottan. -Na, gyere, nyitom az ajtót.- indult meg a kaputelefonhoz. Elmosolyodott, miközben megnyomta a gombot. Pont Tomra volt szüksége!