A múlt álmai - 19. rész

Tizenkilencedik rész

- Öhm... Maybelle. – sütötte le a szemét, mintha úgy érezné, ezzel mindent elárult magáról.

- Nem, így sem rémlik. – nézett rá Tom. Maybelle furcsán pillantott a fekete hajú férfire, majd Bill felé fordult.

- Szóval mi történt vele?

- Megsérült. – válaszolt Tom Bill helyett.

- Ha nem mondod, rá sem jövök. Nagyon komoly a helyzet? – intézte szavait újra Bill-hez. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. Tegnap pont azt beszéltük, hogy mennyire jó lenne elmenni valamelyik nap shoppingolni. Most meg itt van. Ez olyan hihetetlen!

- Nem fognád be, kérlek!? – csattant fel a gitáros. - Baromira nem érdekel, hogy shoppingolni akarsz! Vagy maradj csöndben, vagy húzz el! –állt fel, majd otthagyta a társaságot. Egyszerűen kikészítette, hogy ez a nő csak úgy odajött hozzájuk és a hülyeségeivel traktálta őket. Mégis kit érdekel, és egyáltalán ki hiszi el, hogy Kim nagy barátnője? Egyetlen egy nőről mesélt, akivel együtt dolgozik, azt is csak ribancként említette. Maybelle lenne az a ribanc? Nem is meglepő.

- Tom, én megértem, hogy ki vagy, és teljesen jogosan, de lehetnél egy kicsit kedvesebb is. – suttogta Bill a háta mögül.

- Mégis miért? – fordult öccse felé. - Nekem nem szimpi a csaj. És Kim egyáltalán nem mesélt róla. Soha nem voltak barátnői. Akkor mégis miért higgyem, hogy ő az? Bill, ez a csaj simán eltemetné őt élve.

- Szerintem nincs igazad. Tényleg fura egy kicsit, és sokat beszél, de nem tudhatod, hogy mennyire aggódik.

- Persze, beállítja magát az aggódó barátnőnek, hogy ne kelljen visszamennie dolgozni. Bill, nézz már rá!- bökött Maybelle felé a fejével.

- Nekem tetszik. – támaszkodott neki a falnak, miközben végignézett a szőkeségen.

- Te most szívatsz, ugye? Mármint oké, a testével nincs baj… De…

- Tom, csak hagyd, hogy megismerjem oké? Ha nem szimpi, ne szólj hozzá, de ne legyél pöcs! – hagyta ott bátyját, majd leült a lány mellé. Tom egy darabig csak nézett maga elé, majd csatlakozott a többiekhez. Nem értette, hogy egy ilyen nő, hogyan hathat Billre. Annyira egyértelmű volt a viselkedése, és idegesítette, hogy ezt Bill nem veszi észre. Újabb órák teltek el, és szerencsére Maybelle is felfogta, hogy jobb, ha meg sem szólal.

- Nos… - lépett oda hozzájuk az orvos. – A nehezén túl van, viszont az újraélesztést követően kómába esett. Lehet, hogy már holnap felébred, de az is lehet, hogy hetek, hónapok múlva. Délután lesz egy MR vizsgálat, holnap majd többet tudok mondani. Addig viszont menjenek haza, pihenjenek egy kicsit, úgysem tudnak semmit tenni.

- Be lehet hozzá menni? – kérdezte Tom kétkedve. Számított arra, hogy nemleges választ fog kapni,

de nem így történt. Ha csak két percre is, de beengedték. Lassan nyitotta ki az ajtót, igyekezett felkészülni arra, ami fogadta. De nem sikerült. Nagyot sóhajtva ült le Kimberly mellé egy kis székre. Körbenézett a szobában. A kopár, fehér falak fájdalmasan ütötték vissza a sípoló gép hangját. Az egyetlen ablakon, ami Tom mögött helyezkedett el, lustán hatoltak be a felhőkön átszűrődő napsugarak. Nagyot sóhajtva követte végig a Kimberly-ből kiinduló csöveket.

- Sajnálom Kim! – suttogta alig hallhatóan, miközben megfogta a lány hideg kezét. Újra és újra végigpörgette az egészet. Ennél neccesebb helyzetekből is megmenekültek már, miért kellett ennek így végződnie? Tudta, hogy értelmetlen a „ha” szócskával dobálóznia, de nem tudta kiverni a fejéből, hogy ha nem dől neki a korlátnak, ha nem megy bele a kergetőzésbe, akkor Kim még mindig dolgozna, aztán rohanna hozzájuk a próbára. De most? Most itt fekszik egy hülye, gyerekes játék miatt. Hogyan lehet ilyen kis szórakozásból ekkora baj? Hogyan okozhatta egy szög majdnem a halálát? Miért történik ez pont velük? Mikor már minden újra a régi lett volna. Bár olyan, mint régen már soha nem lesz. És erről is ő tehet.

- Uram, letelt a két perc. – nyitott be egy ápolónő. Tom ránézett, majd lassan felállt a székről.

- Ígérd meg, hogy nem hagysz magamra! – súgta a lány fülébe, majd elengedte a kezét, és kisétált a kórteremből. Fájdalmasan küldött Bill felé egy "menjünk innen, mert nem bírom" pillantást.

- Na? – ugrott fel Maybelle a székről, de Bill leintette. Tom meg sem hallva a lány kérdését indult el a bejárat felé. El akart onnan menni, egyedül akart lenni.

*

- Tom, legalább ezt edd meg!- tolt a férfi orra elé Bill egy szelet pizzát, majd a fotel támlájára ülve figyelte bátyját.

- Bill, ez hány napos? – fintorodott el, miközben az ételt fixírozta.

- Tegnapi. Finom, megmelegítettem neked.

- Akkor te miért nem eszel? – nézett fel.

- Szerinted odaadnám neked, ha szar lenne? – vonta fel sértődötten a szemöldökét.

- Mert nem volt még rá példa… - húzta el a száját a gitáros.

- Na jó, de most nem akarlak szívatni. Segíteni akarok. És azt akarom, hogy egyél.

- Csak, ha megeszed a felét. – nyújtotta oda öccsének a tányért, és egy halvány mosollyal nyugtázta kézmozdulatát.

- Bill. – szólalt meg Tom vagy félórányi csend után, testvére mellett eldőlve a kanapén. Bill kérdőn nézett bátyjára, mire az folytatta.

- Szerelmes vagyok belé.

- Tudom.

- Mi? – könyökölt fel a férfi. – De hát, még én sem voltam benne biztos.

- Tom. – fordult felé Bill. – Az ikertestvéred vagyok. Látom, hogy mikor vagy szerelmes, és mikor nem. Szerinted nem tűnt fel rögtön akkor, amikor visszajöttünk?

- Hogy bírtad magadban tartani, hogy mit gondolsz?

- Nem akartalak ezzel cseszegetni. – vonta meg a vállát. – Azt akartam, hogy szépen lassan rájöjj, hogy ez már nem barátság.

- Hát sikerült… És kurva nehéz. De tudod mi a legszarabb az egészben? Hogy gyáva vagyok. Inkább élek ebben a kibaszott kapcsolatban Lucyvel, minthogy kockáztassak. Miért nem merek beleugrani a dolgokba úgy, mint Te?

- Figyelj, talán én sem mernék ebbe beleugrani. Más egy tetkó vagy egy piercing. Tudom, hogy félted a barátságotokat. És tökre megértem, hogy nem akarod feladni a rajtam kívüli legbiztosabb pontot csak azért, hogy belemenj egy kapcsolatba vele. Mármint kétféleképpen sülhet el. Vagy együtt maradtok, és megtapasztalhatod, hogy milyen egy olyan kapcsolatban élni, amit nem unsz meg, amibe nem fásultok bele… Vagy elegetek lesz ebből, és szétmentek. És, ha barátok maradtok, az sem lesz már ugyanolyan… Mert áltathatjátok magatokat, de tök más lesz az egész. Viszont lefeküdtetek, ami már meghozta a változást. Szóval talán mégis belemennék. Mert erre a szintre jutnátok kábé a kapcsolatotok megszűnése után is. Ha megszűnik egyáltalán. Tudsz követni?

- Aha… Nem mennél bele, de mégis, mert már elcsesztük, és ennél rosszabb nem igazán lehet.

- Valahogy úgy. – bólogatott hevesen Bill. – Mindenesetre semmiképpen nem kéne magadban tartanod a dolgokat, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy elszard az idődet. Mondd meg neki, hogy mit érzel, és tuti kitaláltok valamit. Ja, és Lucyvel fejezd be! – Tom hirtelen Billre kapta a tekintetét. Mintha az olyan egyszerű lenne! – Oké, ne nézz így! Tudom, hogy nem könnyű, de nehogy már egy nő paráztasson téged!

- Tudod, hogy akár a bandába is kerülhet, ha csak úgy dobom azért, mert belezúgtam Kimbe.

- Szerintem Lucy-nek csak a szája nagy. Nem hiszem, hogy képes lenne tönkretenni minket. Emlékezz vissza, mennyire jó fej tudott lenni.

- Bill! Utálja Kimberly-t. Ha minket nem is tenne tönkre, őt képes lenne kicsinálni. Mi a szarért kellett összejönnöm vele újra?! – sóhajtott egy hatalmasat.

- Nem mindegy? Úgysem tudsz rajta változtatni. Ezt a helyzetet próbáld meg megoldani, és ne a megtörténteket újratervezni!

- És mi lesz, ha nem ébred fel?

- Ne gondolj erre! Fel fog ébredni.Talán azért történt ez, hogy tudjon egy kicsit pihenni. – gondolkozott el Bill.

- Nem Bill, ez azért történt, mert a korláthoz szorítottam, és meg akartam csókolni.

- Meg akartad csókolni? – nézett rá csodálkozva bátyjára. – De nem úgy volt, hogy megbeszéltetek mindent, és éppen a barátságotok megmentésén voltatok?

- De, talán. Ez volt a cél. Csak… Ott volt, és…

- Ígérd meg, hogy beszélsz vele, ha felébred!

*

Kimberly aprókat pislogva nyitotta ki a szemeit. Fogalma sem volt arról, hogy hol van, és hogyan került oda. A nap elvakította, és a mellette lévő monitor sípolása fülsiketítően hatott rá. A feje majd szétrobbant ettől a hangtól, legszívesebben felkelt volna és szétverte volna a gépet. Összeszorította a szemét, majd újra kinyitotta. Perceknek tűnő pillanatok alatt nézett le a kezére. Megpróbálta felemelni, de nem tudta. Kétségbeesetten próbálta mozgatni, teljesen sikertelenül. A fejét megemelve nézte, hogy történik-e valami, majd a többszöri sikertelenség után, nagyot sóhajtva huppant vissza a párnára. A plafont kémlelve igyekezett összetenni a képet magában. Kis foszlányok elő-előkerültek, de minden olyan zavaros volt.

- Szia Kim! – hallotta már félálomban azt az ezer közül is felismerhető édes, mély hangot. – Képzeld, hétvégén anyuéknál kezembe került az első gitárom. Emlékszel, mennyit nyúztuk? Hányszor rohantunk Gordonhoz, mert elszakadt a húr, és fogalmunk nem volt, hogy hogyan kell kicserélni.

Milyen boldog voltam, amikor sikerült az első akkordot lefognom. Alig vártam, hogy megtaníthassam neked is. Igaz, nem gondoltam, hogy jobb leszel nálam… Elhoztam azt a gitárt. – vette elő halkan egy kis csönd után. – És csak remélni merem, hogy senki nem fog erre járni, és meghallani engem. – nevette el magát. -De… Gondoltam hiányzik már neked a zene.

- Én a helyedben megkérdeztem volna. – szólalt meg halkan Kimberly.  Szemeit lassan nyitotta fel, és tekintete megállapodott Tom ijedtséggel és örömmel vegyült arcán. – Vegyél levegőt. – mosolyodott el halványan. Tom ott ült mellette, gitárral a kezében, és habár egy kicsit meggyötört volt, szemei csillogtak a boldogságtól. Kimberly egy ideig csak figyelte a férfi szemei alatt elhelyezkedő kis karikákat, és magában megjegyezte, hogy még így is baromi jól néz ki.

- Oké, csak…csak Kim, felébredtél! – pattant fel Tom, amivel visszahozta őt a földre.

- Ugye most nem a hívom az orvost rész jön? Már tudja.

- Ne haragudj, csak... – ült vissza a székre, majd Kimberly ujjaival kezdett játszani.

- Mióta vagyok itt?

- 3 hete. – nézett fel rá a férfi.

- Basszus. Akkor baromira el vagyunk csúszva a turnéval.

- Most ne ezzel foglalkozz. A lényeg, hogy rendben legyél.

Kimberly a száját harapdálva nézett Tomra. Teljesen tanácstalan volt, hogy elmondja-e neki, hogy nem tudja használni a kezét. Azzal tisztában volt, hogy el kell mondania valamikor, de nem volt biztos abban, hogy ez a megfelelő alkalom.

- Tom! – nyitott be suttogva Bill, mire mindketten az ajtó felé néztek. – Kim, ezt nem hiszem el! – tapsikolt az énekes. – Hogy vagy? – nyomott egy puszit az arcára. – Jó, ez hülye kérdés volt.

- Azt hiszem, én iszom egy kávét. – állt fel Tom.

- Úgy hiányoztál! – vigyorgott fáradhatatlanul Bill.

- Nem volt normális kaja, mi?

Bill elnevette magát, majd hirtelen komorrá vált.

- Nincs minden rendben, ugye?

Kimberly lassan, alig láthatóan megrázta a fejét.

- Nem mozog. - nem mert Billre nézni. Tudta, hogy teljesen le van döbbenve, és azt sem tudja, hogy mit mondjon.

- Ez… ez tuti? – bökte ki a leghülyébb kérdést, amit kérdezhetett. Kimberly bólintott egyet és a száját harapdálva próbált erős maradni.

- Lehet, hogy csak egy ideg sérült, aztán rendben lesz minden. De lehet, hogy nem.

- Tom…tudja már?

- Nem tudtam még elmondani neki. De Bill! Ha kiborul, mondd el neki Te is, hogy ez nem biztos, hogy így fog maradni. Én tudom, hogy nem fog így maradni.

- Miért vagy ilyen biztos benne?

- Mert érzem. Lehet, hogy sikerül hasznát vennem a fizioterápia óráimnak. – vigyorodott el. – Úgyis érdekelt a gyógytornászat is. Itt az idő, hogy belecsöppenjek.

- Figyelj, én megértem, hogy nem akarsz előtte kiborulni, meg talán előttem sem. Hogy nem akarod, hogy lássam, téged ez mennyire kikészít, de látom Kim! Miért nem adod egyszerűen ki magadból? Sokkal könnyebb lenne.

- Igen Bill. Talán könnyebb lenne. De mit érek el azzal, hogy elmondom nektek, hogy baromira be vagyok szarva, és igazából fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután?! Csak ezt érem el. – bökött fejével a férfi felé. – Megijesztelek titeket, és amellett, hogy én szarul érzem magam, ti is. Miért lenne ez jó bárkinek is?

- Kim, nem vagyunk már gyerekek! – csattant fel Bill. – Tisztában vagyunk azzal, hogy nem egy kibaszott tündérmesében élünk. Jogunk van tudni mindent! Egy csapat vagyunk. Tartozol mindannyiunknak annyival, hogy a teljes igazságot elmondod!

- Oké, igazad van. Rohadt önző vagyok, de Bill! Én próbálom magammal is elhitetni, hogy minden jó lesz. Az meg sem fordult a fejedben, hogy talán én sem merek a dolgok mögé nézni, és szeretném, ha ti is azt a világot látnátok velem kapcsolatban, amit én? Nem akarok az agyonsajnált Kimberly lenni, akinek mindenki kinyalja a seggét. Gyűlölöm a szánakozó pillantásokat, és tudom jól, hogy ez lesz. Mert ki nem sajnálna egy olyan embert, akinek két álma van, és mind a kettőhöz elengedhetetlen a normális kéz? Szerinted nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha nem jön rendbe teljesen, és esetleg remegni fog? Ha nem kapom meg emiatt az engedélyt arra, hogy mentőzhessek? Ha nem tudok lefogni egy akkordot sem? Dehogynem, folyamatosan ez jár a fejemben. De nem akarom, hogy ez győzzön, nem akarom, hogy mindenre és mindenkire hatással legyen! Jobb elhinni, hogy rendben lesz minden.

Bill meg sem szólalt, a cipője orrát fixírozta hosszú percekig. 

- Veletek minden rendben? – váltott témát Kimberly.

- Persze. – mosolyodott el halványan. – Bár elég pocsék a kávé itt.

- Szépen fejezted ki magad.
- Bill, te hiszel abban, hogy létezik valami más világ? – szólalt meg Kimberly néhány perc után. A férfi furcsán nézett rá, majd elmosolyodott.

- Sokat gondolkoztam már ezen, és azt hiszem igen.

- Azt hiszem átéltem. Ijesztő.

- Mi ijesztő benne?

- Az, hogy annyira szabad vagy benne, hogy nem akarsz visszajönni. Láttam az orvosokat. Láttam magamat. Láttalak titeket. És nem értettem, hogy miért van mindenki kétségbe esve. Aztán ott volt anyu. Nem láttam őt, nem volt semmi alakja, de tudtam, hogy ő az. Azt mondta, hogy korán érkeztem. Olyan volt, mintha csak elmentem volna hozzájuk látogatóba és nem lett volna kész a kaja. – nevette el magát. - Olyan érzés volt ott, mintha mindent tudnék, és teljesen szabad lennék. Aztán vissza lettem küldve. Bele lettem újra passzírozva ebbe a testbe, ami olyan lett, mint egy börtön. És ez megrémít.

- Mert emiatt vágysz vissza oda. – fejezte be Bill.

- Igen. Most biztos hülyének nézel, de annyira furcsa.

- Dehogy nézlek hülyének! Érdekes ezt hallani. Kicsit hátborzongató. 

- És, ami még ijesztő, hogy apu nem volt ott.

- Ez biztos?

- Biztos. Ott volt a nagyi is, és még páran. De senki nem szólt hozzám, csak anyu, és valaki, aki visszataszigált. Mégis éreztem a jelenlétüket és furcsa ködként láttam őket. Nem volt alakjuk, de tudtam, hogy azok ők. Na jó, ez már nekem is hihetetlen. - nevetett fel zavartan. - Bill, ugye az nem lehet, hogy apu a pokolban van? – ez már kimondva is örültségnek tűnt, de Kimberly komolyan meg volt ijedve. Abban biztos volt, hogyha ezt bárki másnak elmondaná, mehetne egy pszichiáterrel beszélgetni, neki pedig ez nem hiányzott. Mégsem hagyta nyugodni a tudat, hogy az apukáját nem látta. – Vagy mi van, ha egyszerűen nem bocsátott meg nekem még?

- Kim, egy szülő – egy olyan szülő, amilyen apukád volt-, a legnagyobb hülyeséget is megbocsájtja a gyerekének. Tuti, hogy nem haragszik Rád. Ebben biztos vagyok.

- Tudod, sokat gondolkoztam már azon, hogy mennyi mindent vágtam a fejéhez, és vajon, ha egyszer látom újra, milyen lesz. A tüskéket soha nem tudnám kiölni belőle, és ő elég haragtartó volt.

- Soha nem haragudott Rád igazán. Csak nem engedted közel magadhoz. Egyszerűen jobbnak látta, hogyha nem szól hozzád.

- Én is próbálom ezzel nyugtatni magam, de ez kikészít.

- Soha nem mondtad még ezt. Soha nem beszéltél még ezekről úgy igazán.

- Tudom. Azt hiszem még  én sem mertem ezzel szembenézni. Azt hittem az idő, majd mindent megold. De semmi nem lett jobb. Sőt… Akárhányszor belegondolok, mindig újra tudatosítanom kell magamban, hogy nem fogom többé hallani a hangjukat, nem fognak átölelni. Apu nem fog az oltárhoz vezetni, és anyu nem fog sírva fakadni, amikor megtudja, hogy unokájuk lesz. Nem fogok tanácsokat kapni tőle, és nem fogják agyonkényeztetni a gyerekeimet. Nem voltak ott a ballagásomon. Nem rohanhattam oda hozzájuk az érettségimmel. Nem ünnepelhettem meg velük, hogy felvettek az egyetemre. Nem élhették át velem azt, hogy milyen, amikor igazán szerelmes vagyok. Annyi mindent kellett volna még együtt megtapasztalnunk, és már nincs rá semmi esély. Tudod, napról-napra jobban hiányoznak. És igen, minden este sírva alszom el. Fáj, piszkosul fáj. És mindezt magamban tartani baromi nehéz.

- De nem kell…

- Tudom, de engem arra tanítottak, hogy emelt fővel viseljek mindent. És nekem ebbe nem fért bele az, hogy elmondjam, mennyire egyedül érzem magam. Sokszor csak fekszem és azt sem tudom, hogy mit keresek itt. Néha úgy érzem, hogy baromira nincs helyem ebben a világban.

- Kim, rengeteg célod van. Folyamatosan bizonyítani akarsz. És egyáltalán nem vagy egyedül. Mi mindig itt vagyunk, és tudod – ez most biztos elég szarul hangzik -, de örülök, hogy ez most kibukott belőled.

- Én is. – mondta, bár kicsit bánta. Nem tudta magán tartani tovább az áttörhetetlen álarcot. Habár egyik fele tudta, hogy ez így van jól, kell lennie olyan embernek, aki ismeri a gyengeségeit is, és nem bánta, hogy Bill előtt omlott le az álarca, de félt, hogy már maga elől sem fog tudni elrejtőzni. Mindenki azt gondolta róla, hogy bátor, és nem futamodik meg semmitől, pedig éppen hogy a leggyengébbek közé tartozott. Elrejtőzött saját maga elől, falat emelt maga köré mind kívülről, mind belülről. Elhitette másokkal – és persze magával is - , hogy minden rendben van, hogy mindent hatalmas hidegvérrel tűr. De a világa lassan kezdett összedőlni és ezzel már nem tudott megbirkózni egyedül.