Ötödik rész
Reggel Kimberly-ben egy mosoly kíséretében tudatosult, hogy nem csak álmodta barátja érkezését. Örült Tomnak. Nagyon örült. Végre érezte, hogy van kiért felkelnie. Boldogan fejtette le magáról a férfi oltalmazó kezeit. Mint minden reggelt - amikor nem aludt el és nem keverte magát irtó nagy késésbe – ezt is futással kezdte. Imádott futni. Ilyenkor tudta leginkább kiszellőztetni a fejét. Csöndben nyitott be lakásába, és szinte osonva vette a fürdőszoba felé az irányt. Nem vágyott másra, csak egy frissítő zuhanyra. Kilépve a fürdőből, hajának nedvessé vált végét törölgetve pillantott az órára. Tényleg még csak fél 7 lenne? Elmosolyodott magán, hogy eddig eszébe sem jutott megnézni, hogy mennyi az idő. Tudta, hogy Tom nem fog egyhamar felkelni, így csinált magának egy habos tejeskávét, majd egyik kezében a kávéval, másik kezében egy rakat jegyzettel igyekezett kinyitni a teraszajtót. Egy nagy sóhajjal konstatálta, hogy fél kézzel nem fog menni. Megpróbálta a bögrét letenni az ablakpárkányra, de addig manőverezett, míg a halom jegyzet el nem kezdett egymáson elcsúszni. Már az is csoda volt, hogy eddig nem történt ez meg. Kimberly a szemét összeszorítva, lábát oldalra kitéve próbálta a zuhanást tompítani. Mikor már csak pár mappa maradt a kezében, lassan kinyitotta a szemét, és oldalra pillantott a kanapéra. Tom békésen aludt tovább. Vetett egy elismerő pillantást felé. Irigyelte az alvókáját. Bombázhatnának is mellette, akkor sem kelne fel. Csendben összeszedte jegyzeteit, majd lassan kiment az erkélyre. Belekortyolt a kávéjába és magába szippantotta a reggeli friss levegőt. Lábait felhúzva olvasgatta a teleírt lapokat. Néha azon kapta magát, hogy teljesen elkalandozott. Tudta, ilyenkor jobb, ha megáll, és átadja magát a gondolatoknak, majd újult erővel visszatér a tanuláshoz. Most is éppen egy ilyen szünetet tartott, kezében a gőzölgő kávéval.
- Jó reggelt Tökmag!- szólt egy rekedt hang a háta mögül.
- Neked is Tom!- mosolygott kedvesen a láthatóan még fáradt férfire. - Hogyhogy ébren vagy már - nézett az asztalon heverő mobiljára - hajnali negyed 8-kor?
Tom szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, majd leült a lánnyal szemben.
- Nem tudtam aludni. - vont vállat.
- Hogy te ne tudnál aludni? - vonta fel a szemöldökét Kimberly. – Talán hangos voltam? Ne haragudj, teljesen elszoktam a társaságtól. Basszus - csapott a homlokára, ahogy ráébredt a valóságra - a jegyzeteim. Azért keltél fel, mert kicsúsztak a kezemből. Ne haragudj Tom!
- Mi? Neem, tényleg magamtól keltem fel. Hallottam valami csattanást, de azt beleálmodtam az álmomba.
- Akkor jó! - kavargatta Kimberly a félig kihűlt kávét. Nem igazán hitte el, hogy nem ő volt az oka, hogy Tom felébredt, de hát nem történt tragédia.
- Örülök, hogy használod a bögrét!- köszörülte meg Tom a torkát. Ezt az ikrektől kapta a reptéren, amikor kiköltöztek Los Angelesbe. Tudták, hogy imád kávézni, ezért esett választásuk erre az öblös porcelánra. Ízlésesen el volt oszlatva rajta pár kis kép hármójukról. A belsejébe felülre pedig ez az idézet volt belegravírozva: "Träume nicht dein Leben, sondern Lebe deine Träume!" ("Ne álmodd az életet, inkább éld az álmaid!") Ez a bögre különleges volt minden szempontból. Nem az a tipikus pár száz forintos fehér bögre volt - már csak azért sem, mert ez sötétkék volt -, amire rányomtak egy képet, ami jobb esetben csak kicsit van elmosódva rajta. Nem, ez egy páratlan darab volt. Azt mondták neki akkor a srácok, hogyha magányos, csak nézzen rá erre a szép emlékeket felsorakoztató tárgyra, és tudni fogja, ők mindig mellette vannak. Ha fizikailag ez nem is igaz, lélekben érezni fogja. Kim imádta ezt a bögrét. Rosszul is érezte magát, hogy ő "csak" egy-egy nyakláncot adott a fiúknak. De a láncon függő medál egyedi volt. Ő rajzolta és vitte el egy kedves ékszerész ismerőséhez, aki imádta a kihívásokat. Ilyen biztos nincsen másnak hármukon kívül. Tudta, hogy Bill hordani fogja és azt is tudta, hogy Tom nem. Tisztában volt vele, hogy ő nincs oda a nyakláncokért. De szerette volna, ha van egy olyan tárgy, ami mindhármuknál ott van mindig. Egy barátságlánc. És habár Tom nem akasztotta a nyakába, mindig magánál hordta. Ahányszor csak ránézett, mosolyognia kellett és úgy érezte, Kim ott van mellette. Sokat jelentett ez neki. Ikertestvére mellett, Kimberly volt az, akiben feltétel nélkül megbízott, aki tudta minden titkát, ismerte a gyengeségeit, szavak nélkül is képes volt megérteni. Különös kötelék volt ez köztük.
- Nagyon szeretem! - mosolygott Tomra. - Akárhányszor a kezeim közé veszem, attól félek, hogy eltöröm. – nevetett fel.
- Azért kaptad, hogy használjad. Rosszabb lenne, ha csak a polcon porosodna és soha nem vetted volna a kezedbe azon kívül, hogy néha leporolod. Inkább törjön el, minthogy ne használd.
- Igazad van, ezért is iszom ebből minden reggel a kávémat. De akkor is féltem.
*
A városon csend honolt, az emberek még lustán fordultak a másik oldalukra - de hát vasárnap reggel, ezen semmi különös nincs -, csak a fák halk susogását lehetett hallani. Kimberly megborzongott, majd még jobban mellkasához húzta lábait és átkarolta őket. Csak egy vékony kardigánt vett fel az ujjatlan felső fölé.
- Te fázol. - állapította meg a férfi, miközben elnyomta a cigijét.
- Igen, talán egy kicsit tényleg. Lehet, hogy be kéne menni. - gondolkozott el, majd igazat adva magának, felállt a székből. Tom követte őt. Halkan becsukta az erkélyajtót, majd kezeit összedörzsölve próbálta melegíteni magát.
- Tom, nem vagy éhes? - hajolt ki a konyhából Kimberly, miközben a bögréjét törölgette. Soha nem hagyta száradni, amint elmosta, el is törölte. Még csak véletlenül sem tette ki annak, hogy egy ügyetlen mozdulat következtében a földön kössön ki.
- Tudod, hogy mindig az vagyok!- nevetett rá a lányra.
- Akkor mindjárt jövök, veszek pár dolgot! Érezd otthon magad!- nem is tudta miért mondta ezt, hiszen enélkül is otthon érzi magát. - És Tom!- ment oda a TV-t kapcsolgató férfihez. A rasztás felnézett rá, várva a folytatást.- Ugye itt maradsz ma?
- Ha szeretnéd Tökmag!- mosolyodott el. – Nincs semmi dolgom!- kezét összekulcsolta a tarkóján, miközben kényelmesen hátradőlt. Már az adókat sem váltogatta, egyértelműen megtalálta a kedvére való mesét. – Ezt szeretem a hétvégi reggelekben, amikor korán kelek!- biccentett a tévé felé vigyorogva. Kimberly a fejét csóválva, nevetve indult el a bejárati ajtó felé. - Kim! Veszel nekem Skittles-t?- nézett kiskutya szemekkel a lányra.
- Hát persze.- mosolygott a férfire.
*
Mikor Kimberly hazaért a vásárlásból, Tom nem volt a nappaliban. Bement a konyhába lepakolni, és közben akarva akaratlanul egy cetlit keresett. Úgy gondolta, Tomnak el kellett mennie. De nem volt üzenet sehol. Így hát felfedezőútra indult a lakásban.
- Hát itt vagy!- mosolygott hálószobája ajtófélfájának dőlve, mellei alatt összefont karokkal. Tom éppen a szobában sorakozó gitárokat nézegette. Olyan volt, mint egy kisgyerek a játékboltban. Szája sarkában hamisíthatatlan mosoly ült.
- Szeretem a gitárjaidat. - simított végig az egyiken olyan gyengéden, mintha az egy élőlény lenne. - De, Kim! Mióta nem gitároztál? - pengette végig az egyiket. Tudta, hogy nincs értelme semmit tagadnia, hiszen gitárjai egytől egyig el voltak hangolódva. És nem is kicsit.
- Három éve - ült le egy nagy sóhaj közepette az ágyára, háttal barátjának. A csuklóján lévő gitárt ábrázoló tetoválást fixírozta. Még Billel tervezte egy unalmas vasárnap délután. Alig várta, hogy 18 éves legyen és felvarrathassa. Pontosan a 18. születésnapján, Billel az oldalán lépett be a tetováló szalonba. Bill próbálta őt lebeszélni, hiszen tisztában volt vele, hogy a lány szülei - főleg az apukája - nagyon mérgesek lesznek. De nem tudott hatni rá. Kimberly világ életében céltudatos és makacs volt. Egyetlenegy esetet kivéve. Csak egy eset volt, amiért - így visszagondolva - nem harcolt eleget.
- Három éve - zökkentette vissza Tom mély, vontatott hangja. – Három év Kim! Az rengeteg idő!
- Tudom Tom! Hidd el, megpróbáltam. De nem ment. Nem tudod milyen érzés, amikor a szemedbe mondja az az ember, akire egy kislány a leginkább felnéz, hogy értelmetlen, amit csinálsz. Apa azt mondta, hogy ne legyek ennyire elvont, hogy azt hiszem, elérek bármit is azzal, hogy tudok játszani rajta. Semmire sem jó, csak az időmet pazarlom rá. A való világban nem megyek semmire ezzel. Én pedig valahol mélyen azt éreztem, hogy talán igaza van. Szóval ahányszor a kezembe vettem a gitárt, apu szavai jártak a fejemben. És így nem volt könnyű. De nem akartam megválni tőlük. Álomvilág volt az egész Tom. És én ebből az álomból felébredtem.
- Anyukád imádta…- suttogta maga elé meredve. Azt tudta, hogy Kimberly apukája nem támogatja ezt az egészet, de soha nem beszélt ilyen nyíltan erről.
- Igen, és rengeteget veszekedett emiatt apuval. Egyszerűen nem megy.
- És ha én segítenék áttörni neked ezt a falat? - nézett félénken a lányra. Nem akarta ezt annyiban hagyni. Tehetségesnek tartotta Kimberly-t és biztos volt abban, hogy hiányzik neki a zenélés.
- Tom, miért jöttetek ti igazából vissza? - fordult a férfi felé. Érezte, hogy emögött a látogatás mögött több van színtiszta honvágynál. Látta Tomon, hogy sokszor elkalandozott és ilyenkor bizony elkomorultak a vonásai. Nem tudott már mire gondolni. Labilis lelkiállapota kihozta belőle a félelmet attól, hogy talán végleg el fognak tűnni az ikrek az életéből és ez a találkozás egy utolsó visszarántás a mélyből. Most először érezte azt, hogy nem tud kiigazodni barátján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése